Kedvesen tudják hogy egy kiskorő gyermek zenei észlelése presztizsében is felmbecsülhetetlen a tudomány számára.

A zene története során sok-sok dallam íródott a gyerekeknek. A néphagyományban meglévő altató- és bölcsődalok, a hangszerek bemutatására szolgáló klasszikus darabok (Állatok farsangja, Péter és a farkas), a gyermekoperák, a játékos jazz kompozíciók, a játszóházi gyerekdalok, a gyermekversek amik megzenésítésre születtek vagy azok a kották, amik valójában arra íródtak, hogy bevezessék a gyerekeket a hangszeres játékba (Mikrokozmosz).

Ehhez csatlakoztak az egész estés rajzfilmek zenéi közül azok, amiket szimfonikus zenekarokra komponáltak.

De van a gyerekek zenefogyasztásának egy rejtett birodalma. Mindazoknak a zenéknek az összessége, amik a korai életszakaszban olyan módon tetszenek nekik — többféle egyszerű okból — hogy nagyon nehéz megszabadítani őket az ismétlődő meghallgatásuktól. De ezeknek a daloknak a szerzői nem számítottak 5 év alatti közönségre.

Ezeket a zenéket olyan környezetbe szánták, ahol nincsenek kiskorúak, így viszonylag bonyolult kompozíció született, amiről sokáig azt gondolták hogy megterheli a gyerekek idegrendszerét, túl gyors ritmusú, túl részletgazdag, túl szenvedélyes és egyébként is magas szintű zenei alaptudás kell az értelmezéséhez.

A gyerekek viszont azzal együtt szerették meg ezeket a zenéket, hogy a fenti állítások mindegyike igaz maradt. Amikor a 3–5 éveseknek szánt zenei lejátszási listákba belecsempésztük a híres repertoárdarabokat, a friss hangszeres albumok vezető tételeit vagy a kísérletező kortárs zenét, kiderült hogy az óvodáskorú gyerekek nem tudnak sem érzelmileg sem szellemileg szabadulni tőlük — jó értelemben.